19. fejezet

A szív fájdalmai

Sango felemelte a fejét. Miroku ott feküdt mellette, és éppen tápászkodott fel. Felsegítette Sangot. A hátuk mögött ott ült a földön Momoko és Akim. A falban egy lyuk tátongott. Akim és Momoko is felálltak. Akim morgott valamit arabul.

-        Mi?- kérdezte Momoko.

-        Rohadt vén szatyor!- ismételte a fiú.

-        Ja!

-        Kösz!- porolta le magát Sango.

-        Semmiség. Jól vagy?- nézett körül Miroku. Közben újra eldördült a pisztoly.

-        Na jó! Így járunk, ha öregasszony kezébe fegyvert raksz- megpróbálta elszedni Kaname asszony kezéből a pisztolyt, de az újra lőtt, fel a plafonra. Egy vasdarab leesett, pont Miroku és Akim fejére. Momoko megcsókolta szegény férjét, hátha azzal feléleszti. Sango nem utánozta, inkább rázogatta és könyörgött az alanynak.

-        Miroku, kérlek, ébredj fel! Hallod! Ébredj már fel!- Akim közben felült és Momoko a nyakába ugrott.

-        Próbáld ki te is!- ajánlotta Momoko.

-        Tudod mikor!- válaszolt Sango.

-        Miért? Biztos örülne neki!- mondta, Akim a fejét simogatva.

-        Ayame!- nyögte eszméletlenül Miroku.

-        Na, pont ezért!- válaszolt Sango.

-        Az a helyes kislány az ásatásokról? De ő már halott- gondolkodott Akim.

-        Igen, de ő még mindig szereti azt a vörös hajú szellemet- magyarázta Sango.

-        Sango, csak nem vagy féltékeny?- kérdezte Momoko.

-        Én? Féltékeny? Ne viccelj!

-        De bizony! - folytatta Akim.

-        Akim! Ha nem akarod, hogy valamit a fejedhez vágjak, akkor inkább hagyd abba!

-        Igaza van!- helyeselt Momoko.

-        Ez rád is vonatkozik!- Momoko és Akim nevettek. Akim mondott valamit arabul. Sango hátrafordult. Momoko látszólag megértette.

-        Mit mondtál?- kérdezte Sango.

-        Semmit!- nevetett Akim. Közben Miroku felült.

-        Na, csók nélkül is ment- jegyezte meg Akim. Momoko visszafojtottan nevetett. Sango dühös pillantást vetett rájuk.

-        Mi van? Milyen csók?- nyögte Miroku.

-        Semmilyen. Az a vénlány le akart lőni, de- erre újabb lövés dördült. Hirtelen a menekülő Inuyasha és Kagome jelentek meg a lépcsőn és majdnem belebotlottak Kaname asszonyba. Erre visszaindultak a tetőre, utánuk Sango és Miroku, utánuk pedig Kaname asszony. Mikor az öregúr előtt elmentek, az is a nyomukba eredt, és újra a tetőn kötöttek ki. Akim és Momoko csak nézett a lépcsőre.

-        Tudod mit? Nem vagyok rá kíváncsi-, mondta Akim.

Fent a tetőn szemtől szemben álltak, kb. 1, 5 m-re egymástól.

- Most mit csinálunk?- kérdezte Kagome.

- Két lehetőségünk van. Ha megküzdünk velük, vagy meghalunk-, mondta Miroku.

- Kaname asszony! Kérem! Tegye le a fegyvert!- esengett Kagome.

- Nem teszem le! Tolvajok vagytok, és én megöllek titeket!- válaszolt az asszony.

- Ki mondta, hogy mi tolvajok vagyunk?- csodálkozott Sango.

- Naraku!- válaszolt.

- Az a hazug disznó! Ő a tolvaj! Börtönbe jutatta a saját nagybátyját! Ő ölte meg az egész családomat! Megölte az ásatás minden tagját- magyarázta Sango.

- De hát te mentél el nem is, tudom meddig, hogy tolvajnak tanulj!

- Én nem tolvajnak tanultam! Harcolni tanultam, hogy megölhessem azt a nyavalyást!- kiabálta Sango. Kaname asszony leengedte a kezét.

- És Kaname! Ez ne akadályozzon!- ordított az öregúr. Kaname asszony erre megfordult és lelőtte. Aztán Sango szemébe nézett.

- Kérem, kisasszony! Bocsásson meg, amit magával tettem!- mondta. A fejéhez emelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt. Sango a tenyerébe temette az arcát. Kagome a vállára tette a kezét. Sango hátrafordult és zokogni kezdett. A szél mindkettejük haját fújta.