Kagome szemei nyiladoztak, mint egy nektártól duzzadt virágkehely, s érezte, amint egy pici pont a tudatába hat. Magára vetette a ruháját, s idegesen kémlelte maga körül levő fa árnyékát, hol a fiú elhaladt, s kiment. Inuyasha elvette a shikon szilánkot, mely oly szépen csillogott, mint egy megbabonázott üveg, mely ontja magából a színek szivárványát. A szerzetes arcára gúnyos mosoly költözött, s szeméből ördögi csín vetült az ékszerdarabra. Kagome kiutat talált, s a zápor hulló, szitáló maszlagán keresztül nem sokat látott, de szívébe hatolt egy félelem, mely futásnak lendítette lábait. Inuyasha, mintha egy béklyó neheztelnél karjait, erősen markolta a rózsaszín, majd fekete színben átívelő szilánkot. Látta, amint a szerzetes haboktól roskadt arcán a gúnykacaj mámora tört ki, értette, hogy mire megy ki a szörnyű játék. Próbálta elejteni a feketén ragyogó követ, de nem volt képes rá. Velejéig hatott a gyilkolási szándék, s vérében érezte, ahogy széthatol a gyűlölet az emberek iránt. Felemelte tekintetét, s feléje egy sudár, arany glóriaszerű fénnyel körbevett lányt nézett, melynek ajkai mögül sikolyok egyvelegei szakadtak ki. Mivel youkai vér elvette önuralmát, a gyöngysor átka nem hatott, nem taszította a mélybe a fiút. A szerzetes, mint a tengeren levő átmeneti habok, eltűnt, s helyébe egy parázsló kiégett kör maradt, hirdetve a gonoszt, mely minden bizonnyal Narakut szolgálta. A lány későn ért oda,  nyúló, tiszta kezei, mintha egy erőtérbe ütköztek volna, nem jutottak át, s nézte, ahogy szerelme szemein végigvonul a sötét árny. Torkából minden fájdalom kitört, s sipító ordítás vegyült ki belőle. Karmai meghosszabbodtak, s a Holdnyi sugár rávetülve, csillámlóan fénylett. Üvöltő arcát a kín maszkírozta el, s lilás színezetű ösvények szabdalták fel arcát. Pupillája összeszűkült, s íriszét a szennyes zöld, s vörös vette át. Agyarai megnövekedve a tépésre, ölésre alkalmazkodtak, s ujjbegyein levő karmok feszülve szétváltak, ragadozó állást felvéve. Kagome arcán könnyek jelentek meg, melyek tehetetlenségét mutatták ki. Mikor érezte, ahogy a szilánk a fiú testébe ágyazódik, tudta, hogy nem képes attól egykönnyen megszabadítani. A fiú, mely a mindig áhított youkai vérrel büszkélkedhetett, most a lányt nézte. Gyöngének tűnő húsnak vélte, amely várja, hogy minél előbb szabadítsák meg életétől. Ismerős volt neki, s tetszett, ahogy a félelem megtelíti, serkenti a vére áramlását. Feléje iramodott, s Kagome arca elfehéredett, gondolta, hogy amitől nem rég óvta a fiút, most végig zajlik ismét. Látta a távolban levő falu halottjait, s szemükből kivehető félelmet, reménytelenséget. A fiú hirtelen megtorpant, mikor észrevette a lány elszánt szomorú tekintetét, melyben az ő szörnyeteg képe vetült. Karmaival ejtett rajta egy mély sebet, mely a vállán húzódott, s erőszakos csókot váltott vele. Kagome a földre rogyott, s gyenge teste a harmatszerű fűvel keveredett. Inuyasha, mivel nem látott semmi szórakoztatót a lányban, dühtől vezérelve a fákat szabadított meg ágaiktól, melyek reccsenve köszöntötték, döngölték a földet. Utat talált, s egy közeli falu vette az irányt. Kagome, miután érezte, hogy elmúlt a veszély, sebesülésével sértve, utána szaladt. Kapkodta a fejét, s örömmel látta, hogy senki sem dolgozik az erdőben ilyen időben, így nem esett áldozatul semelyik paraszt sem Inuyashának. Viszont arcáról lefagyott a remény és derű, mikor látta az égő falut, honnan emberek rajai válnak ki. Égő testek sorvadtak az út szélén, s aki tudott segíteni, mindannyian felszerelkezve egy szörny felé iramodtak. Vértől volt terhes a levegő, s csemeték sokai sikoltozva futottak egy pontról, melynél egy youkaiszerű lény emelkedett ki. Erejét fitogtatva lebecsmérlő szavakat használt, s mormogott akár egy veszett kutya. Többen lándzsaszerű fegyvereikkel elébe álltak, s a meghökkent youkai izgalmat remélve várta, hogy mit fognak tenni. Karmait erősen belemélyesztette még a karjában levő kislányba, s gyorsan megszabadulva tőle egy házba dobta, melynek gyenge fala betört. Nyelvét ízlelgette, s harapdálta ajkait.

-         Ön egy papnő? – rohant oda egy asszony kezében egy síró csecsemővel.

-         Igen, az vagyok. – válaszolt a lány, akinek szemei aggodalmat tükröztek.

-         Kérem, segítsen rajtunk! Tente… - csitította a babáját, aki nem tudva megnyugodni, hatalmasakat sikított, amire a szellem felkapta fejét.

-         Gyorsan! Meneküljön, feltartom, míg elszalad.

-         De hisz fegyvere sincs, mivel megvédhetné magát.

-         Én nem erőszakkal élek ellenfelemmel szemben, főleg, ha szeretem…

-         Mi? – a nők egymást terelgették egy viskóba, hogy megmeneküljenek.

-         Maga ott! – rohant felé egy férfi vértben, akinek sisakja magas rangúságát firtatta. – Meneküljön a fenevadtól.

-         Inuyasha! – nem gondolt a következményekre Kagome, csak meg szerette volna védelmezni szerelmét.

-         Az ott egy cafka! Egy szellemnek lotyója! – mutatott rá a nem rég meghaló szerzetes, aki most borvirággal orrán, indulatosan megbélyegezte a lányt. – Láttam, amint közösül vele!

-         Egy ribanc? – kérdezte a sisakot viselő férfi, aki a nő felé igyekezett, hogy a tűz martaléka ne pörkölhesse meg. – Elkárhozott lélek, nem menthetjük meg! Ha való igaz, mit a szerzetes mondott, haljon ő is. Mily ironikus, egy cafka szereti a szörnyeteget, de szép ribanc azt meg kell hagyni! – mosoly ívelődött gaz fejére, s inkább a sebesülteket terelte biztonságba.

Kagome a szerzetes felé tekintett, aki végül megmutatta páviánbundájába rejtőzött valódi alakját. Gúnyos mosoly jelent meg emberi arcán, melyet félig takart a palást. Kezében lapult majdnem teljes Ékkő, s mintha megfélemlítésből próbára tenné a lányt, odanyújtotta, majd halkan megjegyezte, melyet csak ő halhatott.

-         Az én ribancom is lehetnél, kár hogy meg fogsz halni a szerelmeddel! – egy fiatal haladt el a férfi előtt, s egy pillanat eltűnt a homályban, ahogy a lurkó újra engedni látatta a helyet, ahol imént állt.

A lány nem hagyta abba futást, s szerelme elé lépett, áttörve a védőpajzsszerű gátat megölelte, s könnyektől duzzad szemével végig kémlelte az ordító, halálhörgést hallató fiút. A férfiak, kik dárdájukat, s hálókat vetettek magukra kérdően néztek a sisakos férfira, aki nem törődve a rimánkodó jajveszékeléssel, tovább intett, hogy kivégezhetik mindkettőt. A nő, aki gyermekét tartotta kezébe, hüledezve nézte a szerencsétlenséget, s tokán forrott a szó. A kitört ablakok helyére iramodott, s végül megszólalt:

-         Hisz szereti, nem ölhetik meg a lányt!!! – ám későn érkezett a megnyugtató válasz, amely életben tarthatta volna Kagomét.

Dárdák és éles lándzsák szúrták át a lány mellkasát, aki nyugtatta a férfit, kit szeretett, s annak szemében ismét megjelent a bűntudat. Mint akkor a virágzó Szentfánál a nyíllal sebzett lány, most úgy a dárdával keresztül döfött nő tekintett rá szép szemeivel. A fiú szemei fel sem tudták fogni, ahogy a lány görnyedve, belé kapaszkodva összerogy. Most nem volt a Mennyek tennyojának tollfátyla, amely megvédhette volna sérüléstől, s minden bizonnyal a dárda azt is keresztül véste volna. A fiú derengő szemei könnyezni kezdtek a mardosó lángoktól, mely merész őrjöngésének következménye volt. A férfiak kezük ügyébe vettek még jó pár dárdát, s hálót, mellyel megfoghatják a megjózanodott vadállatot. Inuyasha kezeit a lány kormos arcára illesztette, s finoman simogatni kezdte, de nem érkezett semmiféle biztató jel. Vér ömlött ki a tátongó sebéből, s elhidegült kezeit, még a tajtékzó tűz hullámai sem melengették fel. Mikor megpillantotta a sisakos férfi szándékát, hogy őt is megölhessék, valószínűleg elkövetett bűneiért, ölébe vette a lányt, s mikor érkeztek a csapdák, elrugaszkodott, s behorpasztotta maga alatt levő háztetők tömegét, ahogy haladt kifelé. Gúnyos kacajok ötvözték menekülését, s némely megszólaltak:

-         Nézzétek a Szörnyeteg menti a halott Szépségét! – nevettek, s hasonlóak hallatszottak – Azt már ugyan nem fogja! – lőttek többen felé nyilakat, melyek beléhatoltak húsába, s a köteleket, melyeket tartottak, erősen megrántottak. – A korcs és a cafka…

Inuyasha azonban ennek hallatára erejét visszanyerve megrántotta az őt fogságba tartókat, s elrepítette őket egy szalmával fedett szekérre, mely még nem égett ki. A hanyou egy fára kapaszkodott, majd ismételten elrugaszkodott, s az erdő sűrűjébe keveredett, ahol már nem halotta a visszhangozó tömeg keserű megjegyzéseit. Kezében csillámlott a mérgezett ékkőszilánk, de legkevésbé sem érdekelte, csupán arról gondoskodott, hogy egy fa óvó lombja közt, ágak kereszteződésére telepedjen le. Arcán nyomott hagyott a lila sávok karcolatai, s nem húzódott alább szemében levő gonosz sejtelem sem. Szépen rendbe szedte a lány rakoncátlan hajtincseit, s mellkására borult, de nem érezte a jellemző ki-be mozduló lélegzetviteleket. Inuyasha szemei megteltek keserves könnyel, magához húzta a dermedt lányt, s csókokkal halmozta el, de semmi mozgolódás nem biztosította a fiút, hogy a lány életben van. A lány baba arcán vér folyt, melytől a fiú megtisztította, s derékba tört dárdától megszabadította.  Inuyasha nem tudta fékezni benne levő riadalmat, s ordításoktól volt terhes a levegő. Az erdő félelmetesen suttogott, s árnyak érkeztek a lányhoz, hogy végleg elragadják lelkét. Inuyasha szorongatta a lányt, nem mozdult mellőle. Szemében a keserűség, görcsös kezeiben pedig a magány, s elhagyottság érződött. Ismét egy súlyos átoknak köszönhetően eleinte Naraku segítségével elvesztette a komoly, tiszta Kikyout, majd csapdába csalták ismét, s ő is meghalt volna, ha nem menti meg Kagome, ha nem téríti meg, s nem ébreszti fel. Ám Inuyasha sem szabad teljes mértékben, sohasem hagyja el szerelmét, de egy más, nagyobb erőnek is foglyává vált… Naraku fekete ékkőszilánkja mindig ragyogni fog, ha emberéletektől kell megszabadítania a Földet.