***A Vörösen ragyogó félhold***
ashikaga 2006.01.19. 18:22
1.,2.,3. fejezetek
1. Fejezet: Megsiratnád?
A hideg szellő kegyetlen suttogása dermesztette meg a levegőt. A száraz falevelek nyikorogtak a fagyos lehellettől. Az eget elborította egy sötét felleg, mi ében szájával készült elnyelni a napot. Sziszegő sötétség burjánzott a levegőben, a messzi határ vidékeit már elnyelte az éj. Egy nő állt egy épület virágokkal díszített kertjében. Nyirkos és ében volt az idő, nem lehetett látni az arcát, de valahonnan a sötét mélyéről felragyogott egy kegyetlen szem. A ruhája fehér volt, mint a haja, mi lassan lobogott a szél hullámaiban. Egy kisfiú ballagott elő a házból. Fejét lesütötte, hogy annya ne lássa szégyenkező szemeit, mikben halványan elfojtott könnyek derengtek. A nő hangja kimért volt és hideg: -Szégyent hozol rám fiam... A fiú nem szólalt meg, továbbra is fegyelmezetten nézte a földet és próbálta arcáról elrejteni a rettegést, mi vacogó lábairól kúszott fel: -Sajnálom... Néhány perc, fenyegető szünet következett, majd a nő szép ajkai újra elszakították egymást: -A sajnálat nem elég. Olyan vagy, mint apád. A fiú szemeit becsukta, majd mikor újra kinyíltak egy dagadó, sós buborék nőtt rajtuk, mit próbált elfojtani. A könnycsepp az állára csorgott, majd onnan le a földre. A levegőt megrázta a loccsanás. Nem szabadna sírnia. Nem sírhat! Nem teheti meg, mert nincs joga hozzá! A nő ragyogó szemei hunyorogni kezdtek a sötétben. Egy paraszt dolgozott a kertben. Verejtékző arcára rémült árny borult, mikor meglátta, hogy rámerednek. A nő homlokán lévő félhold felragyogott, miközben kezeit lassan és kimérten kinyújtotta. Ujjai fényleni kezdtek. A paraszt kezei lassan szedték a gyomot, majd eszméletlenül gyorsak lettek, amint a pánik görcsbe rántotta őket. A fiú nem nézett oda. Tekintetét elkapta, de fülei nem tudtak elmenekülni. Hallotta a kegyetlen fröcsögést, amint vörös cseppek záporával telik meg a levegő. A paraszt szája kitárult. Ordítozni készült, de csak habzó halálhörgés hagyta el ajkait, miközben összezsugorodott pupillájában fényes ostor tükröződött. A fiú sírni akart, de az ostor most a feje mellett suhant el, szétzúzva a dagadó könnyet, mi a derengő szemből készült előbuggyanni. A nő hangja gonoszul suttogott: -Megsiratnád? -Nem... A fiú ránézett a holttestre. Nem szabad sírnia. Nincs joga hozzá! A nő sarkon fordult és bement a házba. A szél lassan suhogott tovább, fosztva a cseresznye fa virágait. Mintha havazott volna...
2. Fejezet: Angyal
Inuyasha talpát kissé csiklandozta a hó, szőre is felállt a csípő, mennyből aláhulló hópihék miatt, de nem törődött velük. Nem izgatta a hideg, fel sem fogta a vacogtató érzést, tudata legmélyén is csak halványan villant fel a jeges kimerültség, mert számára semmit sem jelentett ez az ünnep. Bámulta a táncoló hópihéket, mik kergették egymást a szélben, mi fagyos lélegzettel csapott az arcába meglobogtatva haját. A félszellem merengő, sárga szemeivel meredt újra az égbolt hullámzó fátyolára. Érezte, ahogy egy könnycsepp dagad meg a szemében, mi szinte jéggé dermed. Megtörölte szemeit. Nem akart sírni. Túl büszke volt hozzá. Néhány percre a földre sütötte remegő tekintetét, miben áthatóan ragyogott a hó. -Anyám...-sóhajtott fel. Kezeit ruhája alá túrta és bőrét kezdte el maszírozni, hogy leperegjen róla a hidegség. Nem akart bemenni Kagoméék házába. Nem. Most csak egyedül szeretett volna lenni. Újra felderengtek benne a keserű emlékek, anyja ugyanis karácsony napján halt meg. Szemeire merengő árny borult. Saját magát látta, amint kisgyerekként anyja meleg, szerető kezeire borul, majd vidám szemekkel rámered a nőre és szorosan átöleli a ruhájába csimpaszkodva: -Anya, ugye mindig együtt maradunk? -Együtt fiam.-mosolygott a nő, majd ő is átkarolta Inuyashát. -Fázol?-kérdezte Inuyasha. -Egy kicsit... Izayoi próbálta elrejteni könnyeit, mik ezüstös patakként öntötték el arcát. Inuyasha megborzongott, amint visszagondolt erre. Tudta, hogy anyja nem fázik. Tudta, hogy mi volt az a görcsös rángatózás, de nem merte megkérdezni, mert félt a választól. A fiú újra elkezdte kémlelni az eget. A menny habzó felhőire tekintett, miknek fátyola mögül halvány fénysugár vetkőzött ki. A szikrázó fény hirtelen erősödni kezdett, annyira, hogy Inuyashának el kellett kapnia a tekintetét, mert már égette szemeit a tiszta, mennyei köd. Mikor a hunyorgó sugár halványodni kezdett újra a felhőkre nézett, majd remegő szemei a kavargó hópihékre szegeződtek. A sok millió kis darab, mintha valami alakot formált volna. Egy kecses, szelíd testet, ki kitárta simogató, védelmet nyújtó szárnyait. Inuyasha testét elöntötték a hópihék. De a kis csillagok nem voltak hidegek. Melegen simultak bőréhez, miközben megnyugtató, ártatlan suttogás dallamként süvített bele füleibe. Nem értette a szavakat, de érezte őket. Érezte a szeretetet bennük. Inuyasha újra a menny felhői fele tekintett, miknek habjaiba lassan belemerült a szépséges alak, miközben még a távolban kinyújtotta kezeit a fiú fele és letörölte róla az édes könnyeket. -Mindig együtt leszünk. Hirtelen újabb kéz érintette meg Inuyasha testét. Amint hátra pillantott a fiú, Kagomét látta meg. A lány csillogó szemeivel Inuyashára meredt: -Jössz? Kész a vacsora. Ugye nem akarsz megfázni? Mi a baj? -Keh...Semmi!-kiáltott fel felháborodottan a félszellem. Kagome fejét bánatosan lehajtotta, mire a fiú rámeredt és megérintette a kezét: -Bocsáss meg. A hulló hópihék függyönye mögött egymásra meredtek, majd Inuyasha megállt és magához húzta a lányt megvédve testével a hideg lehelletétől. A fiú elmosolygott: -Menjünk...-azzal elindultak a ház fele. Már érződött a sült fenséges szaga, már látták a feldíszített karácsonyfa vidám fényeit. De egyik csoda sem ért fel azzal, amit akkor pillantott meg, mikor hátra fordult utoljára. A menny fényei újra megtörék a hóesést. Izayoi mosolyát látta meg bennük...
3. Fejezet: A meglepő hír
A menny felhői lassan nyíltak meg. A nap szikrázó sugarai elöntötték a dombokat. Shippou furcsa, aggódó szemekkel Kagoméra nézett, majd az előttük ballagó Inuyashára: -Nagyon furcsán viselkedik. Olyan halk. Mi bánthatja? -Nem tudom. Nem mondja el. Nem erőltetem, ha nem akar beszélni róla. Hogy telt a te karácsonyod Shippou?-mosolygott fel a lány. -Jól. Miroku Sangot nyaggatta állandóan, valamilyen ajándék miatt, de ő nem akarta elfogadni. Azt mondta durva lenne egy kölyök előtt. Nem értem, milyen az az ajándék, amit egy gyerek nem láthat.-mondta kissé sértődötten. Kagome arcára halvány pír szökött fel. Hirtelen Inuyasha megállt. Haját csendesen lobogtatta a szél. Egy alak állt a fák közt. Arany szemei csendesen szikráztak, mindegyik fényben volt valami hideg parázs, mitől felállt a félszellem hátán a szőr. Sesshomaru lassan lépett elő. A szellem érzéstelen szemeivel a párra tekintett. Shippou félelmében a lány mögé bújt. Mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon, Inuyasha felébredt a csendes állapotból, amint állkapcsa dühödten remegett, miközben félelmetesen higgadt bátyára meredt: -Mit keresel itt? -Megéreztem a szagod. -Mit akarsz? Gondolom nem azért jöttél, hogy boldog karácsonyt kívánj!-tekergett kárörvendő mosoly arcára. -Az emberek és a nyomorult kis ünnepeik tökéletesen hidegen hagynak. Anyád vére folyik az ereidben félig-meddig. Természetes, hogy te is vonzódsz ezekhez a szokásokhoz, de nem kellene dicsekedned velük. Szégyent hozol apánk vérére. -Bocsáss meg Sesshomaru, de nem az én hibám az hogy te szív nélkül jöttél a világra. -Megöllek... -Sokszor hallottam már ezt, mondj valami újat. Sesshomaru megindult. Rebbenés nélküli arccal vágtatott a félszellem fele, miközben féktelen keze kegyetlen „grimaszba” torzult. Az ostor, mint egy tekergő, vérszomjas kígyó csapott fel a magasba, majd sújtott le a Tetsuigára. Inuyasha kissé hátra esett a nagy erejű támadás miatt, de nem hátrált meg. A ragyogó ostor újra lecsapott, olyan erővel, hogy a belőle kipattogó szikrák megcsípték a fiú arcát. -Inuyasha!-sikítozott Kagome. A szellem előrántotta a Toukijint. A kardok ádázul csapkodták egymást. Összeütközésükkor éles, fülsüketítő sipítás hallatszott, mintha sírtak volna, amint egymást marcangolták az erőteljes csapások miatt. Az ostor továbbra is tekergett a szellem ujjai közt, mik fogták a kardot is, mint egy önálló életet élő kígyó, ott suhogva Inuyasha feje körül, mintha meg akarná harapni. A két küzdő hamarosan eltűnt Kagome látóteréből, szemei is szinte csak két egymásba belekapó foltot tudtak kivenni. Utánuk szaladt. A levegő megtelt a süvítő kardok hangjával. Sesshomaru most ereje tejében volt. A lány újra megpillantotta őket. Inuyasha egy kisebb szakadék peremén küzdött a szellemmel, alattuk befagyott tó tátongott. A lány észre vette, hogy a fiú már csak védekezni tud, alig tud ellenállni Sesshomaru gyilkos csapásainak, kinek fegyelmezett arcára most egy apró, elégedett mosoly villant fel. A Toukijin a magasba emelkedett, vérszomjas pengéjén megcsillant a nap. -FEKSZIK!-sikított fel a lány. Inuyasha a mélybe zuhant. A kard célt tévesztett. Jeges csobbanás hangja töltötte meg a levegőt, amint a fiú áttörte a jégpáncélt. Sesshomaru csalódottan hunyorogni kezdett. Arcára vibráló, fenyegető árny terült szét, amint pengeéles körmei ragyogni kezdtek. Hirtelen arany sugár kíséretében jégdarabokkal telt meg a levegő. A szellem látóterét elöntötték a széthulló „cafatok”. Sesshomaru utat nyitott a csillógó víz ragyogó fátyola közt, de már elkésett. Áldozatai már eltüntek. -Hol vagy Sesshomaru nagyúr?-kiabálta Jaken. A kis démon szemei felragyogtak, amint megpillantotta szeretett nagyurát, de hirtelen a vidámságtól sikítozó Rin gázolt át rajta: -Sesshomaru nagyúr! -Rin... -Sesshomaru nagyúr, mit csináltál? Miért hagytál úgy el minket? -Volt egy kis elintézni valóm...-azzal a szellem sarkon fordult a lánnyal és Jakennel a nyomában.
Inuyasha a földön hasalt Kaede kunyhójában. Verejtékző hátán kisebb sebek tátogtak, mik azonnal kezdtek beforradni. Dühös, éles tekintettel meredt maga elé, de az arcán ragyogó furcsa, fegyelmezett magatartás nem tűnt el. Kagome vizes ruhával borogatta a fiú hátát, hogy lehűtse a verejtékező izmokat, mik izgatóan hullámoztak ujjai alatt. A lány gyengéden megtörölte Inuyasha testét sejmes kezeivel, miket próbált lenyugtatni, hogy ne kezdjenek el remegni a kéjes vágytól, amit az az élvezet nyújtott számára, hogy ujjai hozzá érhettek a félszellem bőréhez. De nem engedhetett a mámorító csábításnak. Sango és Miroku is ott voltak, kik kíváncsi szemekkel nézték őket, miközben a szerzetes eltakarta Shippou szemeit. Kagome próbálta elrejteni arcáról a pírt és próbálta elfojtani a szemeiben derengő kéjt. Inuyasha nem törődött a lánnyal. Mintha nem is érezte volna a lány kényeztető kezeit, meredt maga elé, majd lassan megszólalt: -Az az átkozott...Majdnem megölt. -Ne törődj vele. -Sosem tanul. De félek, hogy egyszer nem fog hibázni. Kagome bólintott. A lány ijedten észrevette, hogy már puszta kezeivel simogatja a fiút. Kezeit gyorsan elkapta. A félszellem tekintetét a lányra szegezte: -Mi a baj Kagome? Hirtelen Kaede lépett be a kunyhóba: -Attól tartok nem sok időtök van a pihenésre. -Mi történt Kaede anyó?-kérdezte Sango. -Egy vérszomjas szellem garázdálkodik a környéken. Ártatlan embereket mészárol le, falukat tesz a földdel egyenlővé. De ez nem minden. Ami sokkal nyugtalanítóbb az az, hogy a szellem, az egyik túlélő elmondása szerint kíértetiesen hasonlít valakire. Néhány másodperc vészjóló, fenyegető szünet következett, majd Kaede öreg ajkai lassan elszakadtak egymástól. A szó félelmetes, kegyetlen hanglejtéssel buggyant ki a szájából: -Sesshomarura... -MI?-ugrott fel Inuyasha ökölbe szorítva kezeit. -Öregeket, gyerekeket, férfiakat, nőket ölt meg. Ártatlan embereket. -Az a bolond. A történtek után? Együttes erővel legyőztük a Souungat. Azt hittem drága bátyám némi változáson esett át, de ahogy a mondás tartja, vérszomjas, embergyűlölő kutyából nem lesz öleb. Tudtam, hogy nem tagadja meg a vérét. -De Inuyasha? Mi van, ha csapda?-kérdezte aggódva Kagome-Lehet, hogy nem Sesshomaru a tettes, hanem... Hirtelen halk nyögés hallatszott fel. A lány az ajtó fele tekintett. Két férfi egy sérült harmadikat cipelt a vállán. A sebesült ruhája mocskos volt a vértől, ami hosszú, kíméletlen tócsákban fröcsögött, jelezve azt az utat, ahonnan jöttek. Sápadt arcát lassan felkapta és üveges szemeivel Inuyashára meredt. Remegő ajkai mögül habzó nyál csorgott alá, mibe vérfagysztó vörösség is vegyült, miközben nyelve mögül halálhörgét nyögött: -A fé.....hold.....Azo... a szeme..azo... a sága, hidegggg szeei... Inuyasha kirontott a kunyhóból és az erdő fele vette az irányt. Kagome utána nyúlt, de nem érte el. A fiú még visszakiabált feléjük, mielőtt eltűnt volna a sűrűben: -Ne kövessetek!
|