Gyermeki kacaj-Szabad szél

A felhőktől habzó égbolton egy toll szállt. Kagura gondolataiba mélyedve nézett le az alant elterülő tájra. Fekete hajába pimaszul kavart bele a szabad szél végigsimogatva arcát oly szelíd ujjakkal, hogy a nő egy pillanatra el is felejtette, hogy nincs joga élvezni a szabadság gondtalan levegőjét. Vörös szemei csalódottan rebbentek meg, ujjai pedig kaserű kétségbeesettséggel markolták meg a toll fordros tarajait. Maga mellé tekintett. Most megengedhette magának a bánatot és a  „kapzsi” szenvedélyt, ugyanis nem követték a mérges darazsak, melyeknek zümmögű hangja mindig utálatosan szertefoszlatta gondolatait.

-Olyan finom szagú a szél.-suttogta, amint vágyakozva kinyújtotta kezét a levegőbe, mely szelíd csókot nyomott ujjaira-Bár visszacsókolhatnék...

Hirtelen elgyengült szemeire langy derengés ömlött, mely egy fehér hajú férfit festett tekintete elé, ki fagyos, arany szemeive ránézett és pillantásával megdermesztette izmait.

A gondolat csillagporrá esett szét, amint a nő megrázta a fejét, mire becsukódó szeméből elfojtott, sós csepp buggyant elő és megtagadva a levegőbe csobbant bele. Kagura dühösen felsóhajtott:

-Hagyj békén!

Furcsának találta, hogy nem követték a darazsak. Letekintett és hirtelen megpillantotta célpontját, melynek megkeresésére Naraku bízta meg. A zöld mezőn fekete foltok hemzsegtek, mint az elő sár. Még a magasból is lehetett hallani amint az éhes és mohó csáprágók vágyakozva csattogtak a nő fele, miközben egyetlen, ezerszájú szörnyetegként rátámadtak a toll keltette árnyékra is.

-Pokolhangyák...-suttogta magában-a darazsak rokonai. Mindent, legyen bár szellem, vagy közönséges halandó, élve felfalnak. Vajon miért küldhetett ide Naraku?

Kagura szemei izzdatan kerekedtek el, amint feleszmélt.

A buja sötétségben egy vörös szempár vedlett elő és utálatos hunyorgással rávetődött azokra a recsegő és fenyegető ujjakra, mik a feketeségből emelkedtek ki. A férfi hosszú, fekete haja csendesen lobogott zöldes csápjaival együtt, mik éhes kígyókként tekeregve kavarogtak a csontos tüskék közt. Naraku ördögi vigyort ejtett, amint tátongú ujjai közt megjelent egy húsos tárgy, mely kétségbeesett dobogással vergődött köztük. Hakudushi kérdően a férfira nézett:

-Nem értem. Sokkalta előbb is végezhettél volna az árulóval. Miért éppen most?

-Azért, mert Kagurának nem átlagos halált szántam. Tudod, hogy milyen nehéz pokolhangyákra akadni manapság?

-Értem...-mosolygott el ő is.

Naraku karmai hirtelen összeroppantak és úgy zúzták szét a szívet, mintha az üvegből lett volna, melynek szilánkjai meglepett sikollyal a halálba zuhannak.

Kagura szemei meglepetten kerekedtek el, miközben görcsös ujjai remegve mellkasához kaptak. Arcára mozdulatlan döbbenet ült ki, miközben elhomályosuló tekintetére csalódott bágyadság derengett fel. Teste tehetetlenül bukott előre és zuhant alá a mélybe. Látta a közeledő, hangyáktól  fekete földet... És látta őt is... Ő kísértette...Látta a fehér hajú férfit...Érezte, amint a szél nekicsapódik testének és a kimonója alá hatolva vadul végigáramlik bőrén. A levegőben teste átfordult. Ujjai dermedten próbáltak megkapaszkodni a távolodó felhőkben, de azok egyre elérhetetlenebbé váltak, mint a messzi látomás, mely álmában köszönt rá az emberre és elillan, mikor felébredünk. Szemeiben végtelen, álmos nyugodtság lobogott, nem a félelem. Az elfojtott könnyek most előbuggyantak belőle és szabad esőcseppekkként felfele szállingóztak.

A fű lágyan simult testéhez. Érezte, aminta zöld szálak lobogó tengere körülveszi testét, mely akaratlanul is felbillent. Nem voltak hangyák...Csak a fű...

Álomsan előre tekintett. Bágyadt, fáradt szemei fakóak voltak a bennük derengő könnyektől, mik végigcsorogtak arcán, mint az ezüstös folyók. Csodálkozva tekintett mellkasára, melyből parázsló füst kavargott elő. Utána újra előre nézett és túl, a csobogó ezüstcseppek rejtekében megpilantotta a fehér hajú férfit. Rezzenéstelen arca mintha élő jégből lett volna, úgy úszott a ragyogó napfény habjai közt, mint az elérhetetlen reménysugár, mely megtöri az éjt és nyújt valami célt, valami támaszt, kiért a nő remegve kinyújtotta elgyengült kezeit, ám túl távoli volt az alak. Arany szemei nem rebbentek meg. Halkan figyelte Kagurát, ki másik kezével mellkasát szorongata, melyen keresztül lassan elszállt belőle az élet. A férfi kezében a kard még mindig vibrált a támadástól. Előhúzott egy másikat. Kagura fakó szemei úsztak a keserűségben, miközben fogai ziháló nyögésekkel szorítani kezdték egymást.

-Már nem tud megmenteni...-suttogta magában beletörődve sorsába.

A kard pengéje életlenül szántotta végig a testét. Eddig ismertlen melegséget érzett szétterjedni lényében. Hálásan felemelte tekintetét a férfi fele:

-Köszönöm...

-Hol van Naraku?-kérdezte hidegen a szellem.

-Ah...A...északon...-nyögdécselte erőtlnül-A tarajos hegyek közt...

A férfi szótlanul meredt a haldokló nőre. Kagura utoljára felemelte fejét:

-Köszönöm hogy velem mardtál...-mosolygott szelíden, miközben azúrkék könnyek ragyogtak fáradságtól boldog szemeiben.

Tekintete egy pillanatra elkerekedett, de aztán nyugodt hunyorra szűkült össze. A nő hajába belefodort a szél, amint teste lassan fogyni kezdett. Szemei lecsukódtak:

-Köszönöm...Szabad vagyok...-azzal teste elhalványult, majd meleg fuvallattá változott, mely meglengetett néhány levelet és egy fehér tollpihét, mely a férfi arcához dörzsölődött, majd szabadon kavarogva a magasba szökkent és eltűnt a tiszta napsugaraktól aranyló menny felhői közt.

A fehér, kígyózó lények körülölelték Kikyot, ki csendesen sétált az erdőben. Meglepetten oldalra pillantott, amint egy kislány lépett elő a bokrok közül és barátságosan megszólította:

-Hali!

Folytatása következik...