4. fejezet
A halál záloga

Miroku fentről figyelte barátait. Látta a megtört Inuyashát és a szenvedő Sango-t.
- Fiam- szólt egy hang mögötte. Az apja volt.
- Miroku, ne sírj!- mondta.
- nem akarok meghalni. Szeret!- suttogta.
- Miroku, ezt kívántad.
- Mert nem tudtam. Nem mehetnék vissza- Miroku arcán kisfiús könnyek csöpögtek le. Az apja ingatta a fejét.
- Talán egy mód van rá- egy idős, deres zsakállú szerzetes tűnt fel.
- Ki vagy te?- szipogta Miroku.
- Meg se ismersz? Miroku vagyok, a dédapád! Rólam kaptad a neved!- nevetett az öreg.
- És mi a mód?- sürgette a fiatal Miroku.
- Ha van egy ember, aki életét is odaadná érted, visszamehetsz. Főleg mivel jó tett miatt kerültél ide.
- De ki az?- kérdezte Miroku apja.
- Az a kislány. Nagyon szomorú- jegyezte meg az öreg.
- Sango. Amióta megláttam, tudom, ő lesz a gyermekeim anyja....
- Tudom. Miroku, én benend élek, látom amit te látsz és érzem, amit te érzel. Hallom a gondolataidat de látom azt is, amit te nem veszel észre- mondta az idősebb.
- De a kérdés, ő tiszta szívéből szeret e?- kérdezte Miroku apja.
- Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg. Ha belebújunk- mosolygott a deres szakállú. Botjával hármat ütött a földre, mire mindhárman bársonyos sötétség közepén találták magukat. Aztán sorban ajtók jelentek meg.
- Ezek mik?- nézett szét Miroku.
- Ez a barátaid szíve- felelt az apja. Valóban, minden ajtóra egy nevet írtak. Inuyasha, Kagome, Kirara, Shippou, Sango, Sesshomaru, stb. Az öreg Sango-éhoz lépett és kinyitotta az ajtót. Odabent kettészakadt a világ. Egyik fele vidám, másik pedig sötét színekkel volt telefestve. A világos oldaon képek voltak, melyek mozogtak. Szép gyermekkori emlékeket örökítettek meg. Alattuk kedves tárgyak feküdtek. A másik oldalon a szenvedések jelenültek meg. Kohaku... De középen az néhány perccel előbb lejátszódott események szerepeltek. Miroku ledöbbent. Nagyképernyőn látta a saját halálát. A barátja, akiben megbízott csuklóig vájt a szívébe. Miroku a mellkasához kapott, most is érezni vélte a fájdalmat. A sötét oldal és a kép nőni kezdtek. Egyre jobban eltakarták a pozitív felet.
- Fiam, a lány valóban szeret. Olyannyira, hogy a halálod eltakarja a jó emlékeit. Ha így folytatódik, hamarosan megszakad a szíve.
- valamit tennem kell! Mégha nem is élek tovább, Sango nem halhat velem!- tajtékzott a szerzetes. De a másik kettő kifejezéstelenül nézett rá. Arcán forró könnyek potyogtak.
- nem halhat meg!- kiabálta.

Hirtelen felült. Sango ráborult, Inuyasha pedig mellette térdelt. Mindkettőjük vállát rázta a sírás.
- Miroku!- kiáltotta Kagome. Sango és Inuyasha felkapták fejüket. A szellemirtó Miroku nyakába ugrott.
- Hát élsz?- kérdezte mámorban úszva. Mirokz visszaölelte.
- Nem haltam meg- égre emelte tekintetét. Nem látta a két öreget.
- Miroku! Bocsáss meg!- könyörgött Inuyasha.
- Inuyasha, TE nem követtél el semmit. Csak a démonod- mosolygott a szerzetes.
Miroku! Szeretlek! örökké veled akarok maradni, és gyűlölöm magam, amiért erre csak most jöttem rá!- sírta immár örömében Sango és a fekete csuhába fúrta az arcát, akár egy kislány.
- Néhány csillagot csak akkor veszünk észre, ha már lehullottak- törölte meg az orrát Kagome.
- Én is szeretlek- suttogta Miroku és végigsimította a lány fejét.