Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy szinte elmosódtak és zavarossá váltak. Naraku kastélyában a harc egyre elkeseredettebbé vált. Már csak Inuyasha és Kagome maradt talpon, a többiek harcképtelenné váltak. Inuyasha egyre több és súlyosabb sebből vérzett. Nem tudta, meddig tarthat még ki, hisz érezte, egyre jobban fogy az ereje. Azután…

Naraku kárörvendő kacajával kísérve megnyíltak a föld csatornái, és zubogó láva tört a felszínre. Lángba borult minden. Inuyasha felkapta Kagome -t, és a levegőt szelve igyekezett a lehető legmesszebb kerülni a feltörő magmától. Ám testük hírtelen láthatatlan akadálynak ütközött, ami a földre taszította őket.

      -     A fenébe! –Sziszegte Inuyasha, ahogy feltápászkodott. –Egy pajzs. A Tetsuiga erejével szemben azonban semmi esélye!

A kard pengéje vörösen felizzott, majd Inuyasha egy suhintással pusztító csapást küldött az akadály felé.

A pajzs halványodni kezdett, ahogy a támadás elérte. A következő pillanatban azonban éles fénnyel elnyelte a csapást.

      -     Ez… lehetetlen… - Suttogta döbbenten a félszellem.

      -     Inuyasha! –kiáltotta Kagome, aki úgy tíz méterre állt a fiútól. –Itt van… a pajzs másik vége…

Inuyasha a lány mellé lépett, majd megpróbált tovább haladni. Ám az erőtér visszataszította a talajra.

      -     Talán… a nyílvesszőm áttöri. –gondolkozott hangosan Kagome. Majd a gondolatát tett követte, ahogy az íjára illesztett egy nyílvesszőt és csilingelő hangjával kísérve kilőtte azt.

Vakító fény áradt szét, ahogy a vessző a pajzsnak csapódott. Az akadályon túli táj eltűnt szemük elöl, ahogy átadta helyét egy ódon palotaszerű épületnek. A terem, ahol álltak, magas toronynak tűnt, csak egy csigalépcső vezetett a felsőbb szintek felé, boltíves ajtókon át.  

-         Ez csak egy illúzió. –mondta Inuyasha.

-         Biztos vagy benne?

-         Egy másodperc alatt áttöröm, abban vagyok biztos. –húzta fel az orrát dühösen a félszellem, majd ostrom alá vette a pajzsot. –Rajtam ugyan nem fog ki!

Ám próbálkozásaival csak azt érte el, hogy még jobban kifáradt. A fal nyomát sem mutatta, hogy meggyengült volna.

      -     Akkor- is- lenni- kell- valami- kiútnak!- lihegte Inuyasha, minden egyes szavának nyomatékot adva egy csapással. Azonban a gyengeség, ami ellen annyira küzdött, lassan átvette felette a hatalmat, ahogy térdei lassan összecsuklottak alatta. –Kell, hogy legyen… valami megoldás…

                                                              ***

A láva lassan elborította a legalsó szintet, ahogy tompa, kísérteties zúgással a toronyba tört. A pár egyre feljebb menekült a perzselő forróság elől. A bútorok lángra kaptak. Hátborzongató vöröses derengésben fürdött körülöttük az ódon kőfal. De valahogy sem Inuyasha -nak, sem Kagome -nak nem volt kedve borzongani. Inuyasha a második réteg ruhát is levette magáról. A felforrósodó levegő egyre jobban kezdte égetni a bőrüket.

      -     Meg fogunk halni. –szólalt meg hosszas hallgatás után Kagome.

      -     Ugyan már, ez ostobaság! –Csattant fel Inuyasha. –Nem tudom elhinni, hogy ilyet mondasz. Pont te.

      -     Ez csak a szomorú igazság. Nincs mit tenni. Innen lehetetlenség kijutni.

      -     Ez nem mondhatod! Nem akarhatod föladni!!! Valamilyen kiút biztosan van!

Ahogyan Kagome bús szemeibe tekintet, valahogy elhalványodott tekintetében az a megingathatatlan dac, amely most mégis megtört.

-         De… akkor…

-         Sajnálom…

-         Ne sajnáld…

A levegő még tovább forrósodott, ahogy lustán szállingózó pernye vegyült bele. Még feljebb menekültek. Ám a forróság nem hogy csökkent volna, hanem még inkább fokozódott.

      -     Nem tudom, miért kellett ennek így történnie. –Szólalt meg óráknak tűnő hallgatás után Inuyasha.

      -     Mire gondolsz?

Inuyasha lassan átölelte a lányt, ahogy folytatta.

-         Nem így képzeltem ezt a beszélgetést. Holdfény… néhány szál virág… semmiképpen sem Naraku gyilkos börtönében. De azt hiszem, most már mindegy, hol mondom ki.

-         Micsodát?

-         Hogy szeretlek. –válaszolta Inuyasha.

Kagome elmosolyodott.

-         Pont erre számítottam. –mondta a lány.

Majd verejtékben fürödve egymásba fonódtak karjaik. Ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze.

-         Most már semmi sem számít. –suttogta Kagome. –Bármit megtehetünk.

-         Bármit?

-         Bármit.

Bizsergető érzés futott végig hátukon, ahogy lassan lehúzták egymásról a megmaradt ruhadarabokat is…

                                                            ***   

A zúgó morajlás egyre csak hangosodott. A falakon táncoló vörös fénycsóvák már a mennyezetig csaptak. A párkány, amin eddig menedéket találtak, most porrá hullva zuhant a forró magmába. A torony védőpajzsa gyengülni kezdett.

      -     „Talán mégis… ki tudunk jutni… talán… mégis van még remény…”

A fa gerenda, amin éppen álltak, felgyulladt és recsegve kettétört. Éles sikoly hatolt Inuyasha fülébe.

Nem látta Kagome –t sehol. Mintha egyszerűen eltűnt volna. A legrosszabbtól tartva lenézett a fortyogó magmába, ám nyomát sem látta, hogy a lány lezuhant volna.

Majd…

Halk suttogást hallott, mit szinte elnyomott a morajlás. Inuyasha…

Lelassult a kép… Kagome zuhant a vörös lángtengerbe. Szemében elképzelhetetlen rettegés tükröződött, ahogy zuhant, csak zuhant a halálba…

-         Kagome!!!!!!!!!!!

-         Harcolj… az életedért! – szólalt meg még utoljára a lány. Azután teste belecsapódott a lávába. Égett hús és haj csípő szaga csapta meg Inuyasha -t.

-         Nem… ez nem lehet… ez nem… történhet meg.

Elborzadva fordította el a tekintetét arról a helyről, ahonnan másodpercekkel ezelőtt még szerelmét nyelték el a gyilkos, égető habok. Majd felcsengtek füleiben az utolsó szavak. „Harcolj az életedért!”

-         „Igen. Harcolni fogok! De mégis miért? Már nincs értelme túl élnem ezt.”

Ám ahogy ezt gondolta… a sziklatömb megremegett a lába alatt, leszakadt és zuhanni kezdett. Keze véresre horzsolódott, ahogy a forró kőfalon végigszánkázva kapaszkodni próbált. Körmei felszakadtak, és a sziklába vájtak. Nem bírt megkapaszkodni.

Fel-felcsapó lángnyelvek ölelték körül, leégetve róla a ruhát. Belekaptak hajába, megperzselték bőrét. Látta, ahogy a tűztenger egyre közelebb és közelebb kerül hozzá. Égető fájdalom járta át testét. Majd… emberfeletti kínnal csapódott a forró magmába. És már nem látott… nem hallott… nem érzett…

Émelyítő fájdalom nyilallt az oldalába. Mint egy késszúrás. A kép tisztulni kezdett, ahogy lassan kinyíltak szemei. A csillagos ég látványa fogadta.

-         Hol vagyok? Mi történt? Talán… életben lennék?

-         Inuyasha? Hát magadhoz tértél? –Szólalt meg egy valaki mellette. A hang villámcsapásként érte, ahogy felismerte tulajdonosát.

-         Kagome? Te vagy az? Hát élsz? –A fájdalomról elfeledkezve ült fel, és ölelte magához az elképedt lány. Majd halkan a fülébe súgta. –El sem hiszem, hogy mindketten túl éltük. Soha többé nem hagyom, hogy bajod essen. Szeretlek és mindig szeretni foglak.

-         De… Inuyasha…

-         Csssss, ne szólj –suttogta, és gyengéden magához húzta a lány arcát, majd megcsókolta.

-         „De hát mégis mit művel?!!?” – gondolta döbbenten Kagome. Majd rájött. Eltolta magától a fiút. –Inuyasha. Nem tudom, hogy mi történt, de az nem a valóság volt. Az egészet csak álmodtad.

-         Álmodtam? De hát… Naraku csapdája…

-         Csapdába estünk Naraku kastélyában. Miroku megsérült, de megpróbáltunk kijutni. Aztán megjelent Kanna, és mire észre vehettük volna, visszafordította ellened a Szélbordát. Most már emlékszel?

-         Azt hiszem… igen… - válaszolta Inuyasha, ahogy az emlékek visszatértek elméjébe. „Akkor ez az egész… csak álom volt? Nem haltunk meg. De mégis. Miért álmodtam mindezt?” Ám töprengéséből kiszakította egy hang. 

-         Inuyasha?

-         Igen?

-         Ez a csók… ezt komolyan gondoltad?

-         Hogy érted? Hát persze! Hm… - Feje azon nyomban céklavörös színt öltött. Elfordította a fejét.

-         Csak azért, mert sejtem, mit álmodhattál. Meghaltunk, igaz?

-          Igen. –Válaszolta a fiú, de még mindig nem nézett a szemébe.

-         És te bevallottál minden? Hogy szeretsz?

-         Igen. – felelte a félszellem, és végre újra találkozott tekintetük. – Szeretlek, és ezt tényleg komolyan mondom. Nem csak az álom hatására.

-         És mi lesz Kikyou –val? Őt már nem szereted?

-         Kikyou? „Valóban, Kikyou…” – gondolataiban felszínre került a papnő arca, amikor a holdfényben állva fogadtak hűséget egymásnak. Mikor azt hitte, elárulta őt, és bosszúból ellopta a Szent Ékkövet. A nyílvessző, mely 50 évre a Szent Fához szögezte. Az utolsó arc, amit látott, Kikyou, ahogy vérben fürödve, de elszántan védelmezte a rá bízott kincset. Akkor gyűlölte. Ám később, mikor visszatért… Kusza érzések kavarogtak benne. De most mégis. Ez a kép elmosódott, és felszínre bukkant egy másik. - Kikyou… az már túlságosan is rég volt. Azóta minden megváltozott. Ő már a múlté. Akkor régen szerettem őt, de túl sok év telt el azóta.  Már nem őt szeretem. Hanem téged.

-         Én is… szeretlek. Inuyasha.