***A királynő szeretői***
Ashikaga 2006.07.27. 09:23
a folytatás...
A királynő szeretőinek a folytatása... 2.
Shippou vidáman kacarászva bogyókat szedett. A kis róka egy kis kosárszerűségbe pakolta a csillogó, lila szemeket, mik húsosan csábítgatták, hogy harapjon belőlük. De megőrizte hidegvérét. A többieknek szedi. Vidáman felsóhajtott, majd elgondolkodóan maga elé emelte apró mancsát: -Kagome és Inuyasha jó sokáig elmarad. Kíváncsi vagyok, valyon mit csinálhatnak eddig. Újabb bogyókért nyúlt, mik ezüstösen csillogva tűntek fel a bozótban. -Oh ho...-mosolyodott el a kis róka, amint hozzájuk ért-Nagyon szép darabok.-azzal készült kiszedni őket a buja ágak zöldje mögül, ám ujjai hirtelen megakadtak. A bogyók furcsa, ragacsos anyag miatt ragadtak, mely kezéhez tapadt, mint valami undorító, pépes méz. -Aujjujj pfuj...-fintorodott el a ki róka, miközben ujjait rázva próbálta letépni magáról a fröcsögő undormányt. Újra a bogyókon csöpögő lére tekintett, melytől gyermeki vonásaira ijedt ráncok vetültek rá. A nyomok frissek voltak... Nagyon frissek...
Kikyo nyugodtan sétált, mellette a lélekrablók fehér gyűrűi tekeregtek. A nő váratlanul megállt és a messzi hegyek furcsa, elevennek tűnő tarajai fele tekintett: -Egy új, gonosz erő tűnt fel?
Shippou vacogva meredt ki a tüskéks bozót elrejtő függönye mögül, majd ijedt sokkal újra visszamászott a bőrét felkarcoló agyarak buja ágai mögé. Gyermeki könnyek csorogtak le az arcáról, miket a ráncos félelem szűlt, mely eltorzította puha vonásait. A bokor halvány résein keresztül a hideg napfény sütött be, de hirtelen az arany sugarak megszakadtak...Egy borzalmas árny veült rá Shippou rejtekhelyéje, kinek könnyektől elhalványuló tekintetében óriási, kitárulkozó állkapocs villant fel. A szörnyeteg farkasszerű volt. Teste hosszan előre nyúlt, de nem bundája volt, hanem valamilyen kitinszerű, nyalkás anyag borította be a húsán csillogó pikkelyek barázdáit. Hosszú, skorpiószerű farka fenségesen lengett a levegőben, miközben az oldalából tekergő csápok sűrűje undorító giliszták hálójaként fröcsögött. Feje kecses volt és hosszúkás, akár egy farkasnak, ám nem voltak szemei, azok helyén csak üres nyálka csillogott. Állkapcsánál csontos nyúlványok görbültek be és nyúltak ki kattogó hangot hallatva, miközben forró nyál habzott le róluk. A bestia a kis rókára fintorodott. Éhes, acsargó szájában a hatalmas, pengeéles agyarak fenyegetően villantak fel a vörös húsból előmeredve, miközben a ropogó tapogatók éhesen megrándultak a pofából kicsontosodva. A teretmény üvöltése és Shippou kétségbeesett sírása egybeolvadt, amint az neki rontott a bozótnak.Az emésztő nyál a kis róka arcának csapódott, amint a lény fogai belevájtak a bozótba a tüskékkel nem törődve, mik puha húsába mélyedtek bele. Shippou sikoltozott, kezét maga elé kapva: -Rókatűz! Azonnal rájött hogy mekkora hibát követett el...A száraz bozót azonnal meggyulladt a feje felett. A bíbor lángok függönyében úszva a szörnyeteg kitátotta pofáját Shippou fele, ki rekedten nyöszörögni kezdett: -Ne... A hűvös szellő megváltó csodaként csapódott neki a kis róka testének, miközben Sango üvöltése szelte ketté a levegőt: -Csonttörő!!!!! A fenevad sikoltozva felhasadt, ám egy újabb lény tört elő a sűrűből. Miroku feléje vágta botját, mely ketté hasította a bestia fejét, mi sipító nyöszörgéssel a földre zuhant. -Könnyebb volt, mint gondoltam...-mosolygott elégedetten a fiú. -MIRO...-üvöltött fel Sango és kezét a szerzetes fele kapta, amint kitárulkozó ujjai hosszan elnyúltak a levegőben. A szerzetes rekedten felsziszegett fájdalmában és dühtől csodálkozva a vállára tekintett, mit a haldokló szörny tüskés farka szúrt át. Miroku fájdalomtól verejtékezve levágta magáról a csontos borzalmat, mely megmártózott húsában és az ijedt Sangora tekintett. A fiú tett egy lépést, mad hirtelen megállt és szemeit becsukva elterült a földön...
Miroku nyögve kapta fel a fejét, mintha egy borzalmas rémálomból riadt volna fel. Fájdalmas fintort ejtett, amint az égető fájdalom belehasított vállába, min fehér kötés vörösödött a száraz vértől. -Jól vagy?-kapta oda fejét a lány. -Igen...-feküdt vissza verejtékektől csillogó arccal a fiú, és felsóhajtva megsimította a kötést, mely alatt érezte a megcsonkított húsának érdes szalagjait. -Nyugodj meg. Nem olyan súlyos, mint amilyennek tűnik. Most üvöltöznöd kellene a fájdalom miatt, de raktam a sebedre gyógyfüveket. Szerencsére a szörnyeteg nem termel mérget, de nem kockáztattam... Miroku elvigyorodott: -Szóval nem kockáztattál? A lány unottan feléje nézett: -Nem kell olvasnom a gondolataidban, hogy tudjam, hogy mire gondolsz... -Hol van Shippou? -Elküldtem Kirarával Kaedéhez...szerencséjére...-sóhajtott fel. A szerzetes végig tekintett a nyirkos barlang sikamlós falain, mikre hirtelen kékes fények pattogó és sercegő szikrái vetültek. -Már megint kezdik...-nézett dühösen a lány a barlang messzi szájához, melynek érdes tüskéi elmerültek a villámként égő ragyogásban-Kis barátaink nem könnyen adják fel... -Miféle szellemek ezek? -Nem tudom. Sosem találkoztam még hasonló lényekkel...És ez nagy szó...De nem kell tartanod tőlük. Egyenlőre...A barlang száját tele szórtam a szelleműző varázsigéiddel...Kint tartják őket. -De nem örökre...-azzal szemeire újra rávetültek a kékes és ropogó roham villámai.
A nő szenvedélyes vigyor kíséretében hátra vetette fejét, amint egy sikamlós bestia pikkelyei simultak csillogó bőréhez, melyen izgalomtól forrva tekeregni kezdtek a húsos tetoválások. A lény hosszú, nyáltól habzó nyelvét kiöltve tekeregni kezdett a hófehér húson, miközben kattogó tapogatói mohón végig karistolták a gömbölyded melleket. A nő felsóhajtott. Lila haján a fények erotikus színei ezüstöztek, miközben kezét felemelve utat engedett az érdes testnek, mely végigcsúszott melleinek völgye közt. -Jól van picinyem...-azzal nyelvét kiöltve megcsókolt egy másik, vállán gubbasztó lényt, ajkait megmártva a kocsonyás nedvekben. Utána lenéző szemeivel egy hatalmas, derengő gömbre tekintett, melynek tükrén ismerős, fehér kimonót viselő alak bukkant fel. -Nocsak...Itt van a megfelelő zsákmány a számotokra...-szikráztak fenyegető árnyakat ontva lila szemei.
Kikyo csendesen sétált az erdő fenyegető útvesztőjén. Szemei kigúbadtak a váratlan döbbenet miatt: -Hogyhogy nem éreztem meg előbb őket?-azzal nyílvesszőket rántott elő. Fájdalmas sipítás villant fel a levegőben, amint egy lélekrabló kétségbeesetten vergődni kezdett egy bozótból előugró fenevad csontos agyarai közt. A mozgó és életre kelő erdőből újabb árnyak kúsztak elő és a tekergő kígyók védtelen gyűrűire vetették magukat. Kikyo szent nyílvesszője megváltva ragyogott fel csilingelő hangjával töltve meg a levegőt.
Sango idegességében átölelte a szerzetest, amint együtt figyelték a barlang bejáratában sipító állkapcsokat. Egy szörnyeteg undorító, nyálkás pofáját próbálta átpréselni a húsába maró védőfal szikrái közt, miközben fájdalomtól megfeszülő tapogatóin vibrálva ugráltak a kis villámok kénes füstöt buggyantva elő remegő, villogó fogai közt elolvadó nyelve mögül. A lény holtan a földre esett, de egy másik lépett a helyére, mely nyáladzó képével tovább kezdte tépni a pajzsot. Sango előrántotta kardját, de a penge fémes sikoly kíséretében megkoppant a kékes köveken. A következő villanás fényében fürödve megpillantotta a lények eleven, húsos tengerét. Több százan lehettek...
-Hm..Hm..Hmm..Hm...-suttogott elő a fenyegető és gúnyos elégedettség az eleven sötétből. Egy nő lépett elő. Páncélján lenézően csillogtak a véres fények, miközben émelyítően vörös ajkait eltorzítva vékony torkából érdes, sötéten női hang buggyant elő: -Ember, nagyon vakmerő vagy. Túl közel vagy a kaptárhoz... -Szóval te vagy a vérengző fenevadak vezére...-hunyorgott mérgesen Kikyo. Az idegen játékos gyengédséggel megsimította az egyik terentmény húsos fejét: -Én vagyok. Nagyon vakmerő vagy. Egy papnő, ugyebár... -Egy papnő, aki végezni fog veled...-azzal kilőtt egy nyílvesszőt. A szent, csilingelő tárgy felszántotta a felforrósodó levegőt és fenyegető, pusztító fényeket ontva úszott a vigyorgó nő árnya fele. Hirtelen a nyílvessző darabokra szakadt szét, miközben villogó pengékkel telt meg a felnyársalt mindenség, mik felszakították Kikyo ruháját. A papnő a földre esett. Döbbenten hallotta, amint súlya alatt szilánkokra törnek maradék nyílvesszői, miközben elkerekedett szemeibe könnyeket csalt a nevetséges rémület, mely fagyos fehérségbe taszította nyugodt ráncait. Kezeivel próbálta eltakarni mezítelen testét, min gúnyosan és kísértetiesen lobogtak a ruhacafatok. Az idegen kardja nyugodt karistolással megérintette a földet. Kikyo sápadtan elenfelére tekintett, ki sötét grimasszal a lényekre tekintett és acsargó önelégültséggel elsikoltotta magát: -EGYETEEEEEEEEEEEEK!!!!!!!!!!
Sango szorosan odabújt a szerzeteshez. A fiú megszagolta a lány csillogó, ében haját, melynek fürtjei csábító érzékiséggel hozzátapadtak elnedvesedő bőréhez. -Sango...Ne félj...Megvédelek...-azzal ökölbe szorította kezét. -Nem teheted meg. Nem használhatod az örvényt ilyen vállal. Nem tudod felemelni rendesen a kezedet. -Nem számít...Sango... A lány feléje tekintett csillogó szemeivel. -Ha áttörnének és nem tudjuk feltartani őket... -Ne is gondolj ilyenekre!-ölelte át a fiút. Sango zavartan elpirult és érzelmeit csitítva tekintett rá újra a barlang szájához, mely folyamatos, kékes fényben úszott. -Sango... -Miroku... Őrült szenvedély söpört végig testükön felperzselve bőrüket, melyhez verejtéktől nedvesen tapadtak hozzá ruhájuk. -Ha meghalunk... -Nem, nem fogunk!-fakadt ki a lány és könnyezve átkarolta a szerzetest, majd büszke és erős hanggal suttogni kezdett, mely visszhangozva úszott végig a nyirkos levegőben-Harcolni fogunk...Nem fogjuk feladni...Remélem hallottátok! Nem leszünk könnyű húscafatok! -Sango... A lány hirtelen előre bukott és megcsókolta a fiút. A halál érzete sok mindent képes kihozni a kétségbeesett emberből, olyan tetteket, mikre régóta vágyik, de a következmények miatt nem mer megtenni. De ha nincs jövő, nincsenek következmények se... Miroku mohó ujjai belemarkoltak a lány gömbölyded fenekébe, miközben szerető nyelve végigsiklott a sóhajtozó, izmos has gyenge, szelíd völgyei közt. Titkon várta Sango ütését. De nem... Sango ezúttal nem ütött... A fiú utána ajkait a verejtékző és remegő csikló kitárulkozó szirmaira tapasztotta, mely finom nedveket ontva sikongva mozgott csókoló szája körül. -Miroku... A fiú mosolyogva a lány szelíd, mégis, kissé félénk arcára nézett: -Nyugodj meg...Vigyázok rád...Gyengéd leszek... Sango kéjesen felsóhajtott, miközben gyönyörű, vágyakozó szemekkel a fiúra tekintett pír, tüzes folttal az arcán, majd ujjait a nyirkos és forró sziklákra tapasztva vonaglani kezdett. Miroku nem mosolygott. És a lány sem. Nem...Vágytak egymás testére, régóta akarták ezt a percet, de mégsem tudtak mosolyogni... Miroku lassan felemelkedett és egy gyengéd mozdulattal a lányba hatolt, kinek szeméből egy könnycsepp buggyant elő, miközben egy elnyomott, görcsös sikoly siklott ki halvány ajkai mögül. A fiú finoman mozgott benne. Kemény férfiassága nyugodtan és szelíd türelemmel súrlódott neki Sango lüktető húsának. A lány sírni kezdett, de nem a fájdalom miatt, hanem a kéj és a végre beteljesülő szerelem gyengéd, simogató tüze által, melyben megfürdött egész teste és lelke is. Lassúak voltak...Lassúak, ugyanis ki akartak élvezni minden percet, minden apró és cuppogó mozdulatot, melytől meghullámzott izzadó húsuk. Lassan élveztek el együtt...Őrjítően lassan és finoman, mely úgy terült szét, akár a megdermedő, mégis, láthatatlanul lobogó selyem hulláma, mely csendesen végigcsorgott a kövek barázdái közt...
Kikyo sikítozni szeretett volna, de szájába az undorító csápok vad és fékezhetetlen hulláma robbant bele, mik húsosan dobogva dagadtak meg hörgő és fuldokló torkában. A féregszerű nyúlványok fröcsögő tengeréről a testi nedvek ezüstös cseppjei csorogtak le. A papnő szomjas sikollyal sóhajtott fel, miközben fájdalomtól elszűkülő pupillája eltűnt a sós könnyek kínos és dagadó tükrében, miközben melleire nyikorgó tapogatók tapadtak. A bestiák éhes és nyáladzó vihara gyilkos és kielégíthetetlen zuhatagként ömlött testére. Szemei döbbenten gúbbadtak ki, amint érezte szétfeszülő csiklóját, melybe valami húsos borzalom tört be tüskéks tarajaival, melyek közt az áttetsző hártya szaftosan csillogott. Kikyo felnyögött, mire a száját újabb csápok tömték be. Érezte a teste mélyén tekergő borzalmat, mely pikkelyeinek ráncos barázdái közt forrón folyt végig a fájdalmas gyönyör, mit kifacsartak remegő testéből. Hirtelen újabb csáp hatolt húsa közé, melytől néma sikolya rekedten süvített végig a sziszegő levegőben. A lények hulláma megemelte Kikyot, kinek verejtéktől szétfolyó teste habozva cuppogott. Mozgásra kényszerítették. A féregnyúlványok simogatták elvörösödő csiklóját undorító, mézes nyálukkal síkosítva el, miközben a tarajos testrészek továbbra is táncot jártak repedező húsát szaggatva. -Gyerünk papnő...Élvezz...-suttogta gúnyos mosoly kíséretében felette az idegen nő, ki lehajolt és érdes nyelvével megcsókolta az arcát. A fenevadak torz pofái mosolygó grimaszra torzultak. A nyálkás karok kitekeredtek a Kikyoból és egy farkasszerű lény ugrott oda hozzá, mely vadul belevágta csontos hímvesszejét és két, szaggató lökéssel el is élvezett benne, szétspriccelve magját testében, melynek fehér habjai köhögve buggyantak elő a nő szájából. A bestiát újabb és újabb követte. A szörnyetegek tengere elborította a papnőt. Végül az idegen elő rántotta aranyozott kardját és Kikyo torkához szegezte: -Elismerésem...Jól tűrted...de...nem tarthat örökké az élvezet se...-azzal a vérszomjas penge lassan belemélyedt a papnő húsába. A nő ajkai hirtelen csalódott fintort ejtettek, miközben meglepettségtől elkerekedett szemeiben szikrázó düh lobbant fel: -MIÉRT NEM VÉRZEL?! -Tudod...Nem egy átlagos papnő vagyok...-suttogta gúnyos hunyorral Kikyo. -Lássuk...Mennyire éled túl, ha széttépnek a gyerekeim!-gúbbadtak ki vérszomjas indulatal szemei. Kikyo fájdalmai alábbhagytak, amint a kéjes fenevadak hátrálni kezdtek. Szabad elméjét próbálta megtisztítani a kín akadályt alkotó terhétől. -GYERÜNK! MIRE VÁRTOK MÉG PORONTYOK, TÉPJÉTEK MÁR SZÉT!-üvöltözte torz, indulattól rekedt hanggal, miközben parancsólóan előre lendítette kezét. A sikítozó bestiák őrjöngve rohamozták meg a papnőt, mire a semmiből kékes fény robbant elő és elsöpörte a rémeket. A nő meglepett ijedséggel a bozót fele tekintett elráncosodott szemeivel, majd elmosolygott: -Szóval ő...Most nem itt...Nem...Nem itt fogunk...-azzal fekete köpenye meglobogott és eltűnt vele együtt a sűrű éjben. Kikyo kábultan a megmentőjére nézett, ki kilépett a bozótból. A férfi fehér haja nyugodt és rideg szelídséggel lobogott meg, amint a földön fekvő, meztelen papnőre meredt. Utána néma ridegséggel folytatta útját. Kikyo halkan felnyögött: -Köszönöm... A férfi feléje pillantott rezdületlen, arany tekintetével: -Nem érted tettem...-azzal tovább indult. Kísérteties alakját lassan elnyelte a sötét, amint érzéketlen dühvel a távoli hegyek fele nézett: -Hamono...Hm...
Sango és Miroku megölelték egymást és remegő, hunyorgó szemekkel a barlang bejáratához meredtek, melynek nyirkos kövei szinte kigyulladtak a maró, kék villámok spriccelő tarajai miatt. A lány megszorította kardját. Hirtele sipító és rázkódó hang robbant fel, majd a bejárat pattogó függönyéből bestiák omlottak le a földre, mint egy élő és húsos hullám. A sziszegő pofák lassan felemelkedtek és nyálat okádva dühödt acsargásba kezdtek. Hirtelen sárga, pusztító robbanás kavargott szaftos testük köré, melybe eltűnt eltátott, kíntól szétszakadó szájuk. A lobogó és megváltó füst felhője mögül Inuyasha lépett elő és pimasz, bátor gúnnyal a párra nézett: -Erőltessétek meg ti is magatokat...
A hullámzó gömb bugyrai közt Inuyasha alakja ragyogott, ki egy könnyed csapással elpusztította a falka szörnyeteget. Hamano döbbent és elégedett arcán fenyegető tüzességgel kavarogtak a pír lángok, miközben ajkai mohó fintorra torzultak el: -Megölte a picinyeimet...Egyetlen csapással...Milyen erős...Hisz...-azzal közelebb lépett a kristályhoz-Hisz...Ez ő...Nem...-azzal karmos ujjai megsimították a csábító kutyafüleket-Nem...Mégsem ő az...De hasonlít rá...Ő talán könnyebb lesz..Könnyű, mégis kiváló...-azzal szeme sarkából a kifeszített Kougára pillantott. Hamano gúnyos mosollyal megfordult és kitárta ujjait a fiú fele: -Sajnálom kedvesem...De már nincs szükségem rád... Hirtelen Kouga mögött megnyílt a fal, mintha egy óriási és szaftos száj lett volna, melynek puha agyarai lassan a bőrébe vájtak majd húsát körülölelve megnyalták lelohadt, fáradt férfiasságát. Keze még egy utolsó, görcsös rándulással kikapott a lényét felfaló falból, kitárulkozó ujjaival kétségbeesetten keresve valami kapaszkodót...De utána eltűnt... -Valamivel etetni kell a kicsiket is...-sóhajtott fel büszkén a nő. Utána elégedett táncba kezdett, mitől ében palástja játékos élvezettel meglobogott a forró levegő émelyítő habjaiban, miközben húsos ajkai élvezetes mosolyra emelkedtek fel: -Végre...Új férjet találtam...
Kouga kábultan kapta fel fejét. Ragacsos és nedves teremben volt, melynek mézszerű, rohadt árnyai fenyegető undorral emelkedtek teste felett. Hirtelen fehér bundát tapintott ki, mely elgyengülten terült el a nyáladzó mocsok habjaiban. Kouga kétségbeesett dühvel emelte fel az eszméletlen Ayamét, kinek remegő lábai közt a kifacsart testi nedvek száradó nyálai gyöngyöztek. A fiú magához szorította a lányt, majd a fekete sarokra meredt, melyben a gomószerű tojások lassan mozogni kezdtek...
|