1. fejezet

A titokzatos hajó

   A mólónál valóban egy hatalmas tengerjáró kötött ki. Utasok tömkelege özönlötte el a falut. A parasztok csodálkoztak, egy ilyen nagy hajó nem ütközik a fenéknek, és itt megáll, pedig sosem látták. Az a gazdag utasok pedig tudatlanul vihorásztak a falu szegény lakóin. A mólóra most egy nagydarab, kövérkés ember szállt ki, szájában pipával. Durva kimonót viselt fejét pedig szövetsapka fedte. A falusiak sosem láttak még ilyen sapkát, kivéve Kagomét. Érdes kezét összeütötte, ezzel véget vetve a hangzavarnak.

-         Tessék beszállni!- mondta.

-         Sangonak jót fog tenni a tengeri levegő. Menjünk!- rikkantotta Kagome.

-         Minek?- morgott Inuyasha, de Kagome máris a hajó felé cígelte a hanyou-t. Miroku és Sango megvonták a vállukat és utánuk indultak. De Miroku felkapta Sango-t és úgy vitte.

-         Szerzetes! Mit csinálsz? Tegyél le!- visítozott a lány.

-         Még túl gyenge vagy és az a palló nem túl biztonságos- mondta Miroku és a szellemirtó minden ellenkezésére fittyet hányva vonult fel a hajóra. Miután feljutottak a hajóra, Shippou a feletti örömében, hogy először utazik hajón, nekiment a korlátnak. Kagome ekkor vette észre, hogy a fedélzet legtöbb kelléke fémből van, mint a modern hajóknál.

-         Inuyasha! Ez a hajó vasból van!- suttogta.

-         De hát nem szoktak hajót vasból építeni- hitetlenkedett Sango és kiküzdötte magát Miroku karjaiból.

-         Tudom, de ez abból van - mondta Kagome és kezével a falra csapott, mely kongani kezdett. De a hajó meglendült és lassan kiúszott a kikötőből.

-         Jónapot!- a kapitány tűnt fel a fedélzetem, ahol Inuyasháék nézelődtek.

-         Ah, hello!- mosolygott Kagome.

-         A tulajdonos úr hívatja önöket. Észrevette, hogy különleges ruhában van a kisasszony-, mondta.

-         Nem maga a tulajdonos?- kérdezte Kagome.

-         Nem, de jöjjenek, odavezetem önöket!- a kapitány megfordult és elvezette őket a fedélzeten. Kinyitott egy vasajtót, amely egy sötét lépcsőre nyílt. Ott le kellett menniük, bár az orrukig sem láttak. Ezután egy folyosón találták magukat.

-         Ez a személyzet lakosztálya. Az pedig- mutatott egy díszes ajtóra- a tulajdonos úr szobája- az ajtófélfa aranyból készült, és középen egy fémtáblára írták kacifántos betűkkel a tulajdonos nevét: Jaques Melon (Jaques Melon) A kapitány belépett. Egy egyszerű előszobában találták magukat, csak egy kanapé, egy asztal és néhány szék foglalt helyet itt. Az előzővel szemben egy másik ajtó volt. A kapitány bekopogott.

-         Igen?- szólt bentről egy hang.  

-         Melon úr, én vagyok! Itt vannak a vendégek!- mondta a kapitány.

-         Jól van! Hagyja bent őket és menjen ki!- utasította a hang.

-         Még senki sem látta a tulajdonost. Mindig itt tesszük le az ételét és a leveleit. Csak a hangját hallottam. Tőle kaptam ezt a sapkát- mutatott a fejfedőjére a kapitány s kiment.

-         Tessék bejönni!- szólt a hang, miután a kapitány után becsapódott az ajtó. Inuyasha benyitott. Bámulatukra az ajtó mögött egy görnyedt öregember állt, sötétkék öltönyben. Feje középen kopasz volt és májfoltos, kétoldalt jólfésült ősz hajjal. Fekete cipőjét fényesre súrolták, vékony ujjait egymásnak támasztotta. Kissé lehajtotta a fejét, így szemeit érdekes szögből lehetett látni. Hosszú, kicsit kampós orra volt.

-         Jöjjenek be!- tárta ki a karjait és beinvitálta vendégeit a lakosztályába, ahol egyedül élt. Először egy csodaszép, török berendezésű szalon tárult a szemük elé. Bokáig süppedtek a szőnyegbe, és szemüket a gyönyörű festményeken, mesterien megformált szobrokon, díszes bútorokon legeltették. Az ajtóval szemben hatalmas ablak nyílt a tengerre, de sűrű fehér függöny fedte. Előtte egy rőt kárpittal bevont kanapé és egy kicsiny polc helyezkedett. Az a francia öregúr tovább hessegette őket. A szalonból el lehetett jutni a mosdóba, a galériába, a hálószobába, a dolgozószobába és az ebédlőbe. Inuyasháék először a hálószobát nézték meg. Hatalmas franciaágy, selyem paplannal befedve. Hófehér párnák, az éjjeliszekrényen egy csicsás lámpa és könyvek. Az ágytól jobbra, átlósan a gardróbszekrény, egy egészalakos tükörrel. A falakat itt is, mint a lakosztály minden részében, festmények díszítették. A dolgozószoba egyszerűbb berendezésű volt. Egy fenyőfa íróasztal, rajta katonás rendben néhány papír, egy toll és egy bankárlámpa. Mindkét oldalt szekrények, rajtuk mappákban az iratok. De legjobban a galéria ejtette őket ámulatba. Szebbnél szebb szőnyegek, csodás festmények, élethű szobrok, a falon ódon tapéta, és magas könyvespolcok, melyeken egyszerre sorakoztak bőrkötésű klasszikusok, modern regények, atlaszok, történelmi könyvek, tudományos alkotások, jegyzetek és verseskötetek, japánul, olaszul, angolul, franciául és kínaiul. Voltak itt még görög és római szobrok, indián totemek, egyiptomi faragványok, maja vésések, sumér kőtáblák, kitömött bagoly, puma, tigris, sas és medve, átlátszó kristályminták és egy hatalmas glóbusz. A festmények szinte megmozdultak. Kagome valamelyikről megkívánta a zöld szőlőt, Inuyasha leragadt egy csatajelenetnél, és meredve várta, hogy a lovak vágtatni kezdjenek, a kardok forogjanak és az emberek száját örömkiáltások vagy halálhörgések, hagyják el. Miroku szája tátva maradt egy aktkép nyomán, melyen egy dúskeblű lány, hiányos öltözékben kacér pillantásokat vetett a szemlélőre néhány selyemkendő és gyümölcs között egy kereveten. Sango és Kirara egy tájfestményt csodáltak, kristálytiszta patakkal, színes virágokkal, kék éggel, békésen úszó bárányfelhőkkel. Shippou a királyokat és a királynőket nézegette, kik állva, ülve vagy fekve, katonai egyenruhában vagy estélyiben, de mindenképpen büszkén feszítettek.

-         Nahát!- szaladt ki egyszerre a szájukon.

-         Családi örökség mind. A Melon család tagjai mindig szerették a művészetet-, kezét a sarokban a szürke függönnyel borított ablak előtt lévő Cd-lejátszóra tette, mely mellett zenei klasszikusok, Bach, Beethoven, Chopin, Mozart, Brahms, Bizet sorakozott.

-         Bámulatos!- jelentette ki Kagome.

-         Rengeteg pénzbe kerülhetett!- sóhajtott Miroku.

-         Igen- bólintott Melon.

-         Milyen modern berendezések- szögezte le Kagome.

-         A legtöbbet a modern korból hoztam. Bár francia vagyok, Japánban nőttem fel- magyarázta Melon.

-         Micsoda?- tátotta el a száját Kagome.

-         Bizony, azért is hívattalak ide titeket. Remélem nem baj, ha tegezlek titeket! De most fáradjunk át a szalonba és ott mindent megmagyarázok. Rendeltem egy kis teát- Melon úr átballagott a szalonba. Az előszobából kihozta a teát és letette az asztalra.

-         Nos, hol is kezdjem a históriát? Talán az elején- mondta és töltött, majd leült a fotelba.

-         Apám kapitány volt, és szemet szúrt a hadseregnek. Túl jó volt ahhoz, hogy likvidálni tudják, és akkor megfenyegettek minket, hogy engem vagy anyámat tesznek sírba. Apám csak ettől félt. Ezért idejöttünk Japánba. Apám üzletet nyitott, és én tíz éves koromtól milliomosként élek. Anyám nem sokkal a költözködés után meghalt. Amikor apám itt hagyott, 20 éves voltam. Csodálatos életet éltem, már harmincas éveimben jártam, mikor egyik este éppen lefeküdtem. De nem sokkal ezután egy árny lopódzott be a szobámba, de a falon keresztül. Felkapcsoltam a lámpámat. Egy vámpír állt előttem. Kihúztam a párnám alól a pisztolyomat.

-         Úgysem fog rajtam- bökött rá a vámpír. Én pedig lőttem, s eltaláltam a vállát. Ő térdre borult előttem.

-         Mesterem!- kiáltotta. Megkegyelmeztem neki, de szolgámként tartottam. Ha valaki útban volt, akkor véletlenül elvérzett. Sok vámpír látogatott meg, kiszabadítani az elsőt, később pedig a többit, de mindent meglőttem, s szolgálatomba állítottam. Egy nap megjelent előttem egy varázsló.

-         Hagyd abba! Nem irányíthatod a vámpírokat és más varázslényeket sem!- mondta szelíden.

-         Miért nem?- kérdeztem.

-         Mert büntetésed szörnyű lesz. Hallgass rám, és hagyj fel ezzel!- győzködött. Én válaszul ráirányítottam a pisztolyomat.

-         Hát jó! Örök kárhozat lesz tetteid gyümölcse!- mennydörögte. Szemében vad tűz égett, szakálla és haja égnek állt s körülötte mintha zöld tűz égett volna. Én rémületemben meghúztam a ravaszt. Az öreg nem félt tőlem. Másnap indult a hajóm. Mikor felébredtem a hajó, a ködben hajóztunk, és a műszerek semmit sem mutattak. Végül kikötöttünk egy szigeten. Borzalmas dolgok történtek ott, és a legénységem teljes egészében elpusztult. De miután az az ördög arra az átkozott helyre juttatott, csak úgy tudok szabadulni, ha a hajón maradok. Meg kell állnom a szigeten, hiszen a mágia irányítja a hajót. De óvva intlek titeket, ne hagyjátok magatokat a sziget bűvkörébe kerülni!